Kevés hely van Európában, amely oly nagy és évszázadokra visszanyúló hagyományokkal dicsekedhetne a fegyverművesség terén, mint Liege, Belgiumban. Csak a szigetországban London és Birminghan rendelkezik hasonló múlttal, az összes többi nagy nevű európai fegyvergyártó fellegvár, mint a németországi Suhl, az ausztriai Ferlach, vagy az olaszországi Brescia a későbbi korok fejlődésének eredményeként jött létre. Az angolok igazi konkurensei azonban mindig is a belgák voltak. Ők ketten versengtek a legnagyobb megrendelők kegyeiért, a vezető helyért.
A világ valamennyi sport és vadászfegyver gyártása elválaszthatatlan a hadiipar fejlődésétől. Belgiumban is a katonai felszerelések iránti növekedő kereslet adott lendületet az acélipar fejlesztésének és a nagy hadiipari megrendelések bázisán alakult ki az a tudás, amit később a civil fegyverek gyártásban is sikerrel tudtak kamatoztatni.
Az első feljegyzést, amely a Liege-i tartomány fegyverkovácsait említi 1350-ben datálták. A XV. században aztán már több írás is foglalkozik a környék (Liege és Maestricht) bronz, réz és fém öntödéivel, amelyek jó minőségű fegyvert és páncélruházatot voltak képesek előállítani. Az első lőfegyverek előállítását a XVI. században említik a krónikák, érdekes módon a vadászattal összefüggésben, amikor arról tudósítottak, hogy a Liege környéki erdőkben eredményes vaddisznóvadászatot tartottak a helyi elöljárók a városban készített hordozható lőfegyvereikkel. A XVII. százban már ismert portékája volt a városnak a helyi csőkovácsok által gyártott lőpuska. De az iparág akkor kezdett csak igazán fejlődni, amikor Jean Curtius (1551-1628) gazdag liege-i polgár összefogta és megszervezte a lőfegyverek gyártását. A munkafolyamatok szakosításának és szervezettségének köszönhetően a város termelékenysége megnőtt, már sorozatban is készítettek fegyvereket. Ez időtájt kapta Liege a címerébe a kovács szerszámokat, amely ma is közismert jelképe a városnak.
A XIX. századra már nem csak Liege, de a szomszédságában lévő többi település is, mint pl. Herstal, Nessonvaux és Namur ráállt a fegyvergyártásra. Különösen a csőkovácsolás és különleges minőségű acélgyártás terén jeleskedtek, amelyet hétpecsétes titokként őriztek nagyon sokáig. Ebben az időben Liege és környéke oly sikeres volt, hogy az angliai fegyvergyártók is gyakran innen rendelték a csöveket és a legfontosabb nyers alkatrészeket. Ebben az időben már a város lakóinak 80 %-a a fegyveriparnak köszönhette kenyerét és mindez így is maradt egészen a XX. század derekáig. Ekkor váltak ismerté azok a családnevek, amelyek ma is büszkeséggel töltik el minden belga szívét. Ilyen a Nagant, a Browning, a Delcour, a Francotte, a Lebeau, a Forgeron, a Dufourny vagy a Dumoulin család. A történelemkönyvek azonban ennél sokkal több, mintegy 150, a fegyvergyártásban találmányaival vagy szabadalmaival nevet szerzett családról tesznek említést. Az igazi hírnevet azonban nem a bejegyzett patentok adták, hanem azok a fegyver remekek, amelyek az egyes családok műhelyeiből kerültek ki az évszázadok során. Puskák, amelyeket az egyszerű katonáktól a királyokig használtak szerte Európában. Persze a vadászfegyverek nem a katonáknak készültek, hanem főként az arisztokrácia rendelte őket és ennek megfelelő kidolgozást is kaptak.
Ha valaki azt hiszi, hogy a híres belga vadászfegyverek úgy készültek, hogy a műhelyben egy-két mester nekiállt és kézzel megcsinált mindent, amíg a fegyver el nem készült, hát az téved. A valóságban a fegyver különböző elemeit más és más, erre szakosodott mesterek vagy családi vállalkozások készítették. Mindenki máshoz értett. Ezért is fordult elő gyakran, hogy egymástól eltérő mesterjeleket (kézjegyeket) ütöttek be a zárszerkezetbe, a csőbe vagy a lakatrugókba. Mert minden egyes darab más és más mester alkotása volt. Általában csak a végső kidolgozás, az agyazás, a zárolás, az illesztés volt a kibocsátó műhely saját munkája.
Ez ma sincs másként, az egyedi fegyverek a különböző mesterek kooperációjában készülnek. Van aki a nyers zárszerkezetet gyártja, van aki csövet forraszt, van aki csak reteszel és van aki a barnítás nagy mestere. Külön szakma az agyazás és természetesen a vésés is. Ez utóbbinak még működik az egyetlen európai iskolája is Liege-ben. Itt tanítják a fegyvervésés nehéz mesterségét sajnos egyre kevesebb növendéknek, úgyhogy az utóbbi években már az is előfordult, hogy egy- egy évfolyam kimaradt a kevés számú jelentkező miatt. Csupán egyetlen kivétel van a családi alapon működő munkamegosztás alól és ez a nagy FN (Fabrique National) gyár Herstalban, ahol a fegyvergyártás valamennyi munkafázisára saját szakembert tartanak. Az itt gyártott fegyverek valamennyi porcikáját a gyár falain belül készítik, kivéve, ha nem valami egyedi megrendelésről van szó.
Liege híres még arról is, hogy itt van Európa
legszigorúbb és bizonyos értelemben a mai standardokat és előírásokat
megalkotó fegyver bevizsgáló intézete. Minden Belgiumban készült
fegyver kétszeres vizsgálaton kell keresztül menjen. Az első
bevizsgálásra a fegyver nyersen kész úgynevezett fehér állapotában
kerül sor. Ilyenkor az anyagminőséget, a tűréshatárokat ellenőrzik és
nyomáspróbának vetik alá a csövet. A második az úgynevezett végső
próba, amikor az illesztéseket és a zárolást vizsgálják szigorú normák
szerint. Ezt követően kapja meg a fegyver a liege-i végső próba
beütését, amely egyben minőségi tanúsítvány is, amolyan fegyverügyi
ISO. Tény, hogy a liege-i próbát mindenhol a világon a
legszigorúbb minőség jeleként is elfogadják és nem csak egyszerű
nyomáspróbaként kezelik.
A míves vadászfegyverek gyártása terén
a belgák elévülhetetlen érdemeket szereztek. Cárok, maharadzsák
és főurak szállítói voltak, mert utánozhatatlan, egyedi remekeket
tudtak alkotni. Anyagát, megmunkálását és kivitelét tekintve a legek
kategóriájába sorolandó a legtöbb belga kisműhely által gyártott
fegyver. És így van ez ma is, csakhogy sajnos egyre kevesebb belga
vadászfegyver készül. Bizony a szakma Belgiumban kihalófélben van. Nagy
nevek tűnnek el, műhelyek zárnak be vagy épp eladják őket, mint ahogy
történt a Browning márkanévvel is, amit amerikaiak vettek meg és
manapság Japánban gyártatják az új Browning puskákat. Lehet, hogy
szomorú vége felé közeledik egy öt évszázados hagyomány?
Az
utóbbi időben többször jártam Liege-ben és alkalmam volt találkozni a
még élő és működő nagy fegyvergyártó mohikánok némelyikével, akik
szomorú képet festettek a jelenlegi helyzetről. Azt, hogy a város lakói
már nem a fegyveriparból élnek azt magam is tapasztalhattam
végigsétálva Liege utcáin. Már fegyver vagy vadászboltot is alig
találni, de a régi címeken ismert műhelyek is sorra bezártak. Legutóbb
az egyik legnagyobb nevű cég a Lebeau- Courally zárta be liege-i
otthonát, a helyiek elmondása szerint a csőd közeli anyagi helyzete
miatt. Ugyan így járt a Dufourny és a Francotte cég is néhány évvel
ezelőtt.
Az okokat firtatva belga ismerőseim több tényt is említettek. A Francotte cég egyik volt mestere frappánsan így fogalmazott: Mi megtanultunk puskát készíteni, de nem tanultunk meg eladni. A kis cégek nem képesek anyagiakat áldozni a reklámra, a marketingre és a termelékenységben, no meg árban sem tudnak versenyezni a modern nagyipari fegyvergyártással. Főként a német ipar ütötte ki őket a piacról, amikor olyan cégek, mint a Sauer, a Heym vagy a Blaser sorozatban kezdte előállítani a gépi, de nagyon jó minőségű fegyvereit, ráadásul a reklámra is sokat költöttek. A belgák egészen mostanáig hittek a kézi készítésű minőségi fegyvereik eladhatóságában, az igényes kereslet fennmaradásában. De az olcsóbb, igen jó minőségű, gépi megmunkálású szériaipar megjelenése nagyon sok középosztálybeli megrendelőjüket elhódította. A különleges minőségre vágyó szűkebb vásárlóréteg egy része még hű maradt hozzájuk, de ez nem elegendő ahhoz, hogy a magas rezsivel működő műhelyeiket továbbra is fenntartsák.
A képet színesíti még az a belga sajátosság is, hogy a világnak ezen a táján - úgy tűnik - nem szeretnek adminisztrálni sem. Az angolokkal ellentétben legtöbb belga fegyvercégnek ugyanis nincsenek kellő dokumentációi a gyártott fegyvereikről, sokszor nem tudják az eredeti vevők neveit vagy címeit sem. Vevőikkel nem kommunikáltak, azokat elhanyagolták. A cég imázzsal sem sokat törődtek, mind a mai napig. Nem vagy alig használtak mesterjeleket, az elkészült fegyverekbe nem vésték be a készítő nevét, mint Angliában. Sok belga fegyverről nehéz is megállapítani az eredeti gyártót, mert erre a belgák nem sokat adtak. A cégek hadilábon állnak az Internettel is, alig-alig van elérhető honlap, munkáikról, büszkeségeikről nehéz információhoz jutni. Most mindez visszaüt.
Azért van még néhány cég talpon és néhány fiatal mester is a régi tradíciók folytatására adta a fejét. A régiek közül dolgozik még a Dumoulin cég, a Masquelier és a Lebrun család. Az új generáció képviselői közül szép munkákkal rukkolt ki Charles Servais Herstalban és Fernand-Marc Cornan a Liege melletti Herve városában. Jó jel az is, hogy a belga lokálpatrióták is felébredtek és Liege-ben mozgalmat indítottak a régi márkanevek védelme és nemzeti érdekkörben való megtartásáért. A már tönkrement nagynevű cégek márkaneveit belga üzletemberek vásárolták meg és egyenlőre pihentetik őket. Így sikeresen megakadályozták néhány híres cégnév (pl. Dufourny) Amerikába kerülését és van remény arra, hogy valamikor később, egyszer újra indíthassák a tevékenységet Belgiumban. Szurkolunk nekik, hogy sikerüljön, hogy ne haljon ki egy régi tradició, mert az egyetemes vadászati kultúra szegényebb lenne nélkülük.